Mit kívánhatnék neked?

Örömöt a szívedbe!
Kulcsokat a kezedbe,
melyek nyitják az ajtót.
Ajtón át út vezet,
új élet,új kezdet.
Kezdete mindennek,amitől jó kedved.
S ha kedved jó,csillog szemed,
bizalom járja át lelked.
S ha bízol,újra szárnyra kél
benned a remény.
Remény a jóban,egy várva-várt szóban,
egy kedves nevetésben,
a mindent feledésben.
Ha elengeded,mi már lejárt,
kulcsod a zárba talált.
Az ajtó lassan enged át,
feltárul az új világ.
Ölelő karjaidba kapod magad,
hisz az ajtó mögött te leszel,
TE MAGAD.
S mikor a szemébe nézel az angyalnak ,ki vagy,
mindent értesz és szabad vagy.
Szabadságtól ragyog szemed,
már látod ,hogy minden ÚT HOZZÁD vezet.

Vers magamnak

Belső harcaim csitulni látszanak.
Kifogytam már.
A múlt méregpoharával végeztem végleg.Lassú táncommal végre hazaérek.
Túl minden ellentmondáson a béke ajtaja nyitva áll.
Mindünket vár a terített asztal.
Kinőttem temérdek ruhámat,szerepeim álarca mögött vár
az ÖRÖK ÉN.
Szépségétől térdre borulok,dallá ,verssé lesz bennem a szó.
A rím,a sallang már nem érdekel,csak a valóság hódíthat el.
Táncommal táncodba,versemmel versedbe olvadok,
eggyé leszünk ,összeforrott lelkek.
Nem kérek semmit ,csak mit kaphatok,az pont elég nekem,
hisz látva látom,hogy mi kell.
Vihartól nem kérek Napsütést,csillagtól kérem,hogy ragyogjon.
Áldást bőségben osszatok,idelenn híja van,porban tipródnak az angyalok.
Szólok harsonámmal,ébredni hívom testvéreim,
Halleluja ,hiába borul őszbe fürtötök,
Ma még Léthe folyójában újra megfürdötök.

Talány

Ki vagyok én? Én egy kép vagyok
S a képen csillagok s egy lény...
Semmi más ez vagyok én!
Hát ki vagyok én?
Egy fa s annak gyökere,
S a lombnak minden levele,ez vagyok én.
De ki vagyok én?
Az óceán s annak minden cseppje,
A végtelen...
A világ tiszta csendje,
A tajtékhullám mérnöki rendje.
Ez vagyok én,egy óriás TÖRPE...

A verebek újra szállnak

Veres a hajnal,látom még a Holdat,hol a fekete,széles kráterek húzódnak.
A Hold a sírba készül,mert a vérnarancs gyümölcs héját hámozva felkínálja ízes gyümölcshúsát.
S a lé csak csorog a Földre le,hol a szürke verebek várják mind Őt,
Mint anya a kis tekergőt ,mint fiú a lányt, mint vak szem a szivárványt.
A verebek pici csőreikkel habzsolják a lét s boldogok,
Nagy Veréb Apóra gondolnak fenn az égen,ki adott.
A verebek újra szállnak...
Pajkos orcáikon a vérnarancs lé s egyre-egyre jönnek,
Csak csorog-csorog csiklandozva végig,míg benne elmerülnek.

Oly jó!

Oly jó,hogy tudok sírni s nevetni is úgy szívből - igazán!
A könnyek vége a feloldozás-pajkos vigyor az idő grimaszán.
Lelkem a béke - nyugodt és szép,mákgubót szájában ízlelgető csecsemő,
Vagy holdas éjjel a néma - méla, síri temető.
Nincs harc,sem kétely,mely e békét megszegi,
Ó Te halhatatlan óriás,Te isteni zseni!
Te - akit nem értek,hogy maradsz nyugodt még ha száz csapás is ér,
Maradj csak ilyen,maradj Barátom,hisz a csend a Mindennel felér.

Izzás

Szitáljon eső,hulljon a hó! Kiáltsuk hangosan Hó Halihó!
Merüljünk együtt térdig a sárban ,
S gyönyörködjünk a szivárványban.
Éjre jő nappal , s nappalra éj,
A Mindenség egyszer végleg hazatér.
Lépkedjünk kecsesen ,mint gazella lába,
S szökelljünk magosra, az égi parázsba.
Templomi kórus ritmusra dobban.
A szerelemtől a szív lángra lobban.

Égi vadak

Vörös oroszlán a Jégtenger közepén, Szaturnusz - gyűrűk övezte tájon,
Fogait kék nyúlra csattintva pihen narancs rónaságon.
Tejfehér mókusok szökellnek kráterről - kráterre .
Körbe - körbe végtelenbe,egyenest sehonnan - semerre.